A címből kölcsönzött Kosztolányi-idézet megértéséhez nem árt ismerni a szombati dal szerzőjének életét. Hát, ma ez következik. A főhős tehát egy építész, aki egyszerre volt a magyar sanzonkirály és operettkirály: Zerkovitz Béla.

A pesti aszfalt muzsikusának tartott Zerkovitz valójában nem a fővárosban, hanem Szegeden született, 1881-ben. Gyerekkora rendkívül bohémnak mondható. Zenerajongó édesanyja révén otthon állandóan szólt a zongora, az ének. Olvasni nem olvasókönyvből, de mégcsak nem is cégtáblákról tanult meg, mint kortársai, hanem színlapokból. Ha épp nem zenét hallgatott a családi fészekben, és nem is a színlapokon gyakorolta az olvasást, a Barokaldi-cirkusz előadásait látogatta. Zsebpénzét általában a bohócra költötte. Így mulat egy magyar úr már gyerekként! A bohóc egyébként mély nyomokat hagyott benne, saját bevallása szerint: „Nagyobb tisztelettel néztem erre a bohócra, mint jóval később a műegyetemi tanáraimra.” /kép: http://superstarling.tumblr.com/

Bizony, a szegedi bohém napokat a pesti realitás követte. Na jó, azért ez nem teljesen igaz, hiszen még Markó utcai reáliskolás korában is eljár a Fisch-varieté és a Hökköm-színház előadásaira. Ennek finanszírozását a tankönyveinek és használt iskolaszereinek eladásából oldotta meg a rendkívül leleményes ifjú Zerkovitz. Szerencséjére iskolájában is hódolhatott legkedvesebb időtöltésének, ugyanis vasárnap délelőttönként iskolai matinéelőadásokat rendeztek ott. A darab előadása, rendezése a diákok feladata volt, a közönség pedig az épp nem szereplő diákokból, valamint a büszke szülőkből állt. Zerkovitz első fellépése itt volt, feladata pedig egy huszonnégy (más források szerint harminc) főből álló zenekar vezénylése volt. Pest a reáliskolán kívül más tudást is tartogatott számára, 14 éves korában elkezd hegedülni tanulni. Nem volt benne kiemelkedő tehetsége, ráadásul a zongora, amit még otthon szeretett meg, jobban vonzotta. Végül a tanár javaslatára szülei nem fizetik tovább hegedűleckéit, és egy éles váltással beiratják a Műegyetemre. (Ha már család, a rokonokról itt lehet olvasni még érdekességeket.)

Természetesen itt sem tud kibújni valódi énjéből, az egyetem zord falai között, két vizsga közt, levezetésként, megírja egyik zsengéjét, az Integrál Böskét. A Kosztolányi Dezső által „helyi zamatú” kuplénak aposztrofált mű dalszövege ez volt, ha minden igaz:

Az életem a matematikáé,

az analízist szörnyen szeretem,

rajongok, ah, a geometriáé',

Integrál Böske a nevem.

Szintén az egyetemen, egy óra közben írta meg Katóka, szívem szép Katája című dalát is. 1903-ban pedig megkapta építészmérnöki diplomáját is. Ahogy az fentebb látható volt, nemcsak a tanulás kötötte le, mégis szép eredményekkel végzett, és rögtön sikerült állást találnia – közreműködött például a Műegyetem akkor készülő épületszárnyainak kidolgozásában is. Ezután Olaszországban folytatta munkáit, ahol műemlékek restaurálásával foglalkozott. És természetesen a zenével, egész pontosan így jellemzi ezt az időszakot Zerkovitz: „A muzsika iránti lelkesedésem Olaszországi útjaimon lépett tetőfokára s szinte észrevétlenül vetődtem a műépítészi pályáról a zeneszerzői pályára.” A vetődés előtt azért még itthon is belekóstolt egy kicsit a műemlékvédelembe, részt vett például a Királyi palota egyes részeinek helyreállítási munkálataiban. És aztán eljött a pillanat, amikor végleg ott hagyta az építészetet. Az építészetet, amit megfagyott zenének neveztek, mert a zene ütemei és hullámzó matematikai egységei „megmerevednek, örök formává fagynak benne.” Idézet Kosztolányitól. Aki így folytatja: „Ha a kis diáktréfát szabad folytatnunk, akkor azt mondhatjuk, hogy népszerű zeneszerzőnk a metamorfózis új példáját adja, egy felengedő „megfagyott muzsikust”.

Filmbe illő jelenet következett az építészettel való szakítás után. Zerkovitz így foglalja össze: „Lucskos novemberi este volt és én szívszorongva lestem a Fővárosi Orfeum kiskapujában Baumann Károly megérkezését. Nagy bátortalanul bemutatkoztam neki és bemutattam első szerzeményemet.” Hogy ez mitől filmbe illő? Attól, hogy Baumann meg volt elégedve azzal, amit látott és hallott, Zerkovitz pedig népszerű szerzővé vált. A kor sztárjai, komikusok, csodadiződök énekelték dalait. Országos ismertséget a Hulló falevél hozott neki. Egy évvel később, 1911-ben megírta első operettjét is, az Aranyesőt. Innentől aztán nem volt megállás, csak úgy ontotta magából a dalokat, operetteket, a siker pedig nagyobb és nagyobb lett: már nemcsak Magyarországon, hanem Bécsben, Berlinben, Hamburgban, Milánóban, de még Amerikában is ismerik és játsszák műveit. Kosztolányi erről az időszakról a következőket írta: 

„Ha szoros inkognitóban akarsz maradni a népes utcákon, korzókon, sétatereken, leghelyesebben teszed, ha vele sétálsz. Akkor tudniillik minden szem csak őt bámulja, s téged észre se vesznek. Annyira, hogy mellette nyugodtan csinálhatsz, amit akarsz, akár cigánykerekezhetsz, és nem látnak, többször a levegőbe lőhetsz, és nem hallanak, mert mindenki csak őt lesi, és az ő dalainak, kupléinak, orfeumi nótáinak dallamát zsongatja merengő vagy vidám lelkében. Köztudomású, hogy a kávéházakban a tükör alá ülnek, kik észrevétlenül akarnak maradni, bizakodva az emberek hiúságában, kik okvetlenül beletekintenek a tükörbe, és mindenekelőtt magukat nézik meg, akinél nincs érdekesebb. Zerkovitzal is így van a tömeg. Önmagát nézi és hallja benne.”

Egy évvel később Zerkovitz sajnos a politika felé fordult, agitációs dalt is írt „Be-be-be kell lépni a Vöröshadseregbe” címmel. Ezt részletesebben nem kommentálnám: sem eddig, sem később nem fogom minősíteni az egyes szerzők, előadók politikai szerepvállalását, mert bár természetesen van véleményem róla, úgy gondolom, hogy ezt el lehet választani a művektől, mert azok akkor is lehetnek jók és időt állók, ha szerzőjük vagy előadójuk magánemberként a szélsőjobb vagy a szélsőbal felé húzott. Szóval, Zerkovitz a Tanácsköztársaság bukása után külföldre megy, de elég hamar visszatérhetett Magyarországra. Annyira népszerű volt ekkor már, hogy még ez a kitérő sem ártott karrierjének. Lemezei rekord számban fogytak, a Budai Színkörben pedig évente mutatták be operettjeit, amiben a legnagyobb sztárok szerepeltek. Csak úgy ontotta magából a különféle dalokat (egy visszaemlékezése szerint 800 dalt komponált), így aztán nem csoda, ha időről időre felmerült az is, hogy olykor némely motívum mintha más szerzőtől lenne kölcsönözve….Innen ered gúnyneve: Lopkovitz.

A dalszerzés mellett a show business világának is tevékeny részvevője volt. 1918 és 1923 között vezette a Royal Orfeumot, amit 1926-től kezdve már bérlőként igazgatott. A köztes időszakban, 1924-től 1926-ig pedig a Budapesti Városi Színház igazgatója volt. Visszatérve a Royal Orfeumhoz, Zerkovitz nemcsak magyar, hanem külföldi előadókat is foglalkoztott itt. Bűvészek, zenebohócok (például a svájci Grock, azaz Adrian Wettach), zsonglőrök léptek itt fel. És természetesen zenészek, énekesek, énekesnők és táncosok. Josephine Baker (lsd. a blog képe jobb oldalt) is, akit még külföldről is eljöttek megnézni. Zerkovitz természetésen a banánszoknyás Bronz Vénusznak is külön dalt írt, Gyere, Josephine címmel. Baker erre Párizsban francia szöveget iratott. Így hangzik:

Ismét Kosztolányit idézve: „Híre nem ismer határt.” Európában, Oroszországban és az Egyesült Államokban is lehetett ekkoriban Zerkovitz-szerzeményeket hallani. Az olasz nyelven írt „La bambola della prateria” című darabjához a korabeli újságcikk szerint még Puccini is gratulált.

Az ekkor virágzó filmiparba is beszállt, két mozifilmnek írta ő a betétdalát, az 1933-as Iza néninek és az 1938-as A papucshősnek.

A magánéletben visszavonultan élt családjával, feleségével és két fiával. 1948-ban halt meg. Műveit képtelenség lenne felsorolni. Csak néhányat fogok. Operettek: Aranyeső, Aranymadár, Árvácska, A legkisebbik Horváth leány, Csókos asszony, Muzsikus Ferkó. Dalok: : Bözsi, ne sírjon, Én és a holdvilág, Mi muzsikus lelkek, Asszonykám, adj egy kis pihenőt, Látta-e már Budapestet éjjel, Az egyiknek sikerül, Van a Bajza utca sarkán, Éjjel az omnibusz tetején, Uncili, smuncili, Tanulj meg fiacskám komédiázni, Hulló falevél, Sokszor úgy szeretnék sírni, Ujjé, a Ligetben nagyszerű, In Der Jozefstadt, Lehoznám néked a csillagokat és címe alapján a kedvencem: Matild, maga mindenáron zülleni akar

Ez utóbbi Baumann Károly (akihez Zerkovitz odament azon a „lucskos novemberi estén”) és Márkus Alfréd előadásában, 1907-ből – érdemes figyelni a dalszövegből kibontakozó tragikus sorsot:

Végezetül még egy idézet róla, Nagy Endrétől:

„Ha egyáltalán lehet beszélni különleges budapesti utcai költészetről, ennek a költészetnek ő volt a klasszikusa. Ennek a szegény, ordenáré, újdonsült és mégis tehetséges városnak az elpusztíthatatlan jókedve, fölényes cinizmusa, harsányan áradozó szentimentalizmusa őbenne kapott költői formát. Verseiből egy-egy közkeletű, triviális szó olyan meglepően, üdén virított ki, mint a népies hímzések együgyü tulipánjai. -Mondják meg a legkisebbik Horváth-lánynak, nem igaz az, amit rólam diskurálnak.- Ilyen szavakat, csak az tud megtalálni, akiben egy nagyon széles közösség szíve dobog.”

Források: http://www.szineszkonyvtar.hu/ ;Kosztolányi Dezső: Zerkovitz Béla.

 ui.: Ha tetszett, Facebookon keressetek Orfeum Blog név alatt - posztmentes időszakban képekkel szórakoztatok ott:))