A mai posztot Csáth Géza írta. 1909-ben jelent meg a Nyugatban:

A pesti utcákat nem a csárdák látják el zenei anyaggal. A Nagy-körúton, Tisza Kálmán-téren és a Rádai utcában az éjfél után hazatántorgó lumpok immár nem azt a virágot siratják, amelyik "elhervadt a nyáron" és nem a "darumadarat" idézik, aki valahová útnak indult, mint például Nagy János uram szokta Kecskeméten, ha becsudálkozva hazaballag a korcsmából. Az utcán szaladgáló és árukat szállító iparos inasok, rikkancsok, csibészek, varrólánykák se tőrödnek többé a "holttesttel", amelyet "kitettek az udvarra." A pesti dalokat, a pesti utcák zörgő zenéjének elröppenő füttyszólamait a orfeumok, az operettszínházak és kabarék szállítják.

Az utolsó tíz esztendő alatt megszületett a budapesti nyelv, amely különbözik minden más magyar nyelvtől, születtek új szavak és mondatszerkesztési divatok. Azaz helyesebben akadtak írók, akik észrevették, hogy ez történik és mindannyiunk öntudatára hozták: Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Heltai Jenő. Ők látták meg legelőszőr és legtisztábban, ami ennek a fővárosnak az életében speciális. És megszületett a budapesti dal is. Nem régen. A kabarévilággal köszöntött be. Kálmán Imre nótája a "Sárga a babám" sajátságos városligeti jazz-zamatjával - egyike volt az első fecskéknek. Azután jött a híressé vált Mozi-dal a Bertáról. - Ugyanez a csibész-hangulat és csibész-gondolkodás, a pesti kedélyességnek stilizálása és szinte kegyetlenségig pointirozott, a szándékos, de éppen ezért művészi ordinárésága jellemzi szövegben az összes dalokat. Az új kabaré-komponisták képzett és ízléses zeneszerzők. Hiszen csak így képzelhető, hogy olyan intenzitással meg tudják érezni, mit akar Budapest "Hogy: hogyan akarja a saját szívdobbanásait zenében újra hallani."

Molnár, Heltai, Szép Ernő, Gábor Andor írják a szövegeket és sorra kerül minden, ami Budapesten érdekes és különös. A környéken nyaraló pestiek családi élete, az Abbaziába járás divatja,  a Pester Loyd nagyszakállú tekintélyes újságírói. A Nagy Endre-kabaréban hallunk egy dalt, amelyben Medgyasszay Vilma, ez a csodálatos diseuse-tehetség és Ferenczy Károly megvitatják, hogy mi kell a férfiaknak és mi kell a nőknek. A differenciált nagyvárosi élet vet csak felszínre ilyen komplikált nemi jellegű kérdéseket! Valami nagystílű kokotte felolvassa nekünk egy asszony levelét, aki férjét kéri, könyörgi vissza tőle a maga és gyermekei számára. Egy szegény munkás asszony a kisgyerekét altatja. Elmondja elzüllésének történetét is, azt is, hogy a szép leánykát gonosz, kegyetlen nőnek fogja nevelni, aki megbosszulja a férfiakon az anyja sorsát. Ugyanerre a lapra tartoznak a politikai kuplék is, amelyekben még "eddig nem létezett" szabadsággal és kritikai szigorúsággal hallunk véleményt az eseményekről.

Az orfeumokban is más a világ, mint azelőtt. A Pityu úr  a fővárosi zsúrfiú, a kosaras bácsi  Matild "aki mindenáron zülleni akar", Móric , aki "olyan fiatal", "Bergerék Zsigája" akinek "páratlan az eleganciája" - mintegy kiegészítik a társaságot.

Weiner István és Zerkowitz Béla szintén ötletes zeneszerzők: valami amerikaias ritmikai ízzel, sőt az újvilágban bevált harmóniákkal dolgoznak, holmi ismétlődő trükkökkel. De kénytelenek vele, mert a közönség kívánja az effélét. És nem szabad elfeledni, hogy a budapesti Csikágó szomszédos a ligettel. A ligettel, ahol a Barokaldi-cirkusz árnyékában, mint beszélik, éjjel találkozót adnak a jazzok.

A pesti dal, ami a muzsikát illeti, pont megfelelője annak a speciális pesti irodalomnak, amely a fővárost felfedezte. Valami kasírozott, stilizált cigányosság van benne, a városligeti hinták sípládáinak jellegével. Valami franciás sikk, valami fővárosi szegényes fényűzés, ugyanaz, amit szegény és csinos masamód-lányok jó cipőin, ízléses kalapjain és öntudatos affektált járásán csodálhatunk. Valami nekikeseredett züllöttség és fölényes fásultság, ami az élet lélekvesztettjeit, a művészeket jellemzi. Valami léha lenézése a nemes férfias nagy akarásnak és kimosolygása mindennek, amit a közönséges ember komolyan vesz.

Ez a zene kedveli a trivialitásokat, sőt keresi azt. De nem elégszik meg a már bevált formációkkal, hanem újakat keres. Példa: a "Móric" refrénje. Az élet nagy szomorúságait elintézi pár cinikus szóval:

"Matild maga nem is szép
És nem is fiatal,
Tűnjön hát a balfenéken el.!"

Mondom, a muzsika is ilyen. A zeneszerzők győzik ötlettel, de olykor tudatos nembánomsággal felhasználják, ami a más meglévőből kell nekik. A léha nótája például egy huszonöt esztendős elterjedt népdalból van csinálva.  Vagy az amerikai kuplék konstruálását utánozzák. "Ami jól esik, azt meg nem tagadom magamtól"-féle elv ez: művészi filozófiává kristályosodva.

A pesti dal eszerint megszületett, él. Még alig tíz esztendős ugyan, lehet, hogy annyi sincs, de kemény legény.

Nyurga, sápadt fiú. Talán törvénytelen gyerek.!... A ruhája rongyos, de a mágnások vagy a nagystílű gazemberek grandezzájával viseli. Szereti és megveti az életet. A mosolya keserű és a nevetése kissé erőltetett. De megél a jég hátán is - ez bizonyos.

 ui.: Ha tetszett, Facebookon keressetek Orfeum Blog név alatt - posztmentes időszakban képekkel szórakoztatok ott:))

kép: http://atis.freeblog.hu/archives/2006/08/page/2/